El Camino útjain
A Szent Jakab-utat, vagy elterjedtebb spanyol nevén El Caminót titokzatosság lengi körbe. A középkori zarándokút, mely szinte fogalommá vált, Santiago de Compostelába vezet. Miért vállalkozik valaki erre a nagy útra? Csupán a vallásos emberek számára hasznos az út? Egyáltalán milyen érzés rajta végigmenni? Ezekre a kérdésekre adott választ és mesélt caminói tapasztalatairól a Világjáró Klub keretein belül Szalay Tímea, a Csalán Egyesület elnöke.
Előadónk kissé megszeppenve kezdett el beszélni, ugyanis jóval kevesebb érdeklődőre számított. Azért így is igyekezett megteremteni a családias légkört, és a tizenhat perces képnézegetős-zenés videó után belejött a mesélésbe. Tavaly május 29. és június 9. között poroszkált Camino kifürkészhetetlen útjain. Madridból vonattal jutott el Leónba, ahonnan kb. 300 km-re található a végcél, a compostelai katedrális. A hagyomány szerint itt vannak Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni; akár Budapestről is elindulhatunk, viszont az út fő része azonos. A szállásokon zarándokútlevelet lehetett kiváltani. Ebbe pecsételtek bele, ezzel lehetett igazolni a megtett utat. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, melyet az út mentén mindenütt felfestve megtalálhatunk. Zarándokunk Leónba érve nehéz helyzetben volt, ugyanis nem tudta, merre keresse az útjelző kagylókat. Két órás keresés után felfedezte a zsúfolt utca kövén fekvő kis fémkagylókat, majd a sárga nyilakat, amelyeket követni kellett.
Nehéz megmondani, miért ment el az El Caminóra. „Miért szeret valaki focizni, túrázni?”-válaszolja. Lélekben hosszú éveken át készült rá. Először egy filmet látott róla a tévében, már ekkor elkezdte vonzani. Ahhoz, hogy ez realizálódjon, egy esküvő kellett (az esküvők már csak ilyenek, sokakat elgondolkodtatnak az életükről). Itt viszont nem maga az esküvő a fontos, hanem egy régi ismerős, akivel ott találkozott. Az illető tíz éve járt a Caminón, de még ennyi idő elteltével is felragyogott az arca és majd’ kicsattant a boldogságtól, amikor szóba jött a spanyolországi zarándokút. Az El Camino egész életre kiható élmény. A legtöbben nem kifejezetten vallási indíttatásból indulnak el, egyszerűen csak lelki békére vágynak. Az út során lehetőségünk van kitekinteni, felülről nézni addigi életünket. Ez hihetetlen felismerésekhez vezet, amelyeket hazatérve sem felejtünk el.
Nézzük a gyakorlati oldalát, hátha esetleg kedvet kaptatok hozzá! Szigorú csomagolási listát kellett követni: a hátizsák nem haladhatta meg a testsúly 10%-át, így sok dolog, ami itthon körülveszi az embert, nem kerülhetett a táskába. Ez a szabály nagyon is ésszerű, hiszen a teherbírásunk véges. Más szempontból pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy nem attól leszünk boldogok, ha különböző tárgyakat vagy ruhákat halmozunk fel. Az öt-tíz kilométerenként megtalálható, egyházi vagy állami fenntartású zarándokszállások nagy örömet okoztak neki, pedig egyáltalán nem voltak luxuslakosztályok. Kevesebb lett az ember elvárása, pontosabban más dolgokra kezdett el koncentrálni. Tímea egyedül vállalkozott az útra. Elmondása szerint ez azért jó, mert életünk során folyton igazodunk valakihez, állandóan megfelelni próbálunk. Így viszont végre azt érezte, hogy „én vagyok én”, megtapasztalta az igazi szabadságot. A helyiek hatalmas vendégszeretete, odafigyelése szintén rendkívül pozitívan hatott a zarándokokra. A zarándokszállások délután egykor nyitottak, erre az időre mindig igyekezett odaérni, hogy legyen ágya. A délutánok a közösségi életről szóltak: borozgattak és ismerkedtek annak ellenére, hogy nem nagyon beszélték egymás nyelvét. Voltak csoportok, akik azonos tempóban haladtak, így hamarosan ideiglenes kis közösségek alakultak ki.
Az előadás végére sokan felbátorodtak és kérdéseket tettek fel. Megtudtuk, hogy Szalay Tímea legnagyobb megpróbáltatása az volt, amikor a bakancsa felmondta a szolgálatot, és újat kellett vásárolnia. A 34-es narancssárga tünemény aztán egy nap alatt úgy feltörte a lábát, hogy vissza kellett térnie az elnyűtt eredetihez, amibe befolyt az esővíz. Ezt leszámítva végig megvolt a boldogságérzet és a lelki béke.
Egyszer azonban minden véget ér…Nem egyszerű egy ilyen élmény után visszatalálni a hétköznapokba és a valóságba. Előadónk számára nagy kihívás volt a Caminón tanultakat beépíteni a mindennapokba. Milyen az élet a Camino után? A felismerések valamilyen szinten megmaradtak: tisztábban látja, mi a fontos, nem idegeskedik apró-cseprő dolgokon. Számomra az El Camino már kevésbé megfoghatatlan, de abban is biztos vagyok, hogy a személyes tapasztalás élménye fényévekre van ettől. Talán egyszer belevágok.